Mit hagyunk a gyerekeinkre?

Ha globálisan többet fogyasztunk, mint amennyi Földünk eltartóképessége (szakzsargonnal élve nagyobb az ökológiai lábnyomunk, mint a biokapacitás), akkor bajban (pontosabban az ökológiai túlfutás állapotában) vagyunk.

Tudható, hogy a fordulópont az emberiség történelmében 1987-ben jött el - ebben az évben használtunk el először több erőforrást, mint amennyit bolygónk újratermelni képes. Ezt úgy lehet egyszerűen elképzelni, mintha volna egy kis falu, ahol 100 malacot tartanak. Nos, amíg a falu lakói mindig csak annyi malacot vágnak le, amennyit az életben maradt malacok reprodukálni tudnak (tehát legalább annyi születik, mint amennyit megölnek), akkor a jövő évi vágásra megint legalább ugyanannyi malac lesz, és minden jól alakul. Ha azonban ennél többet vágnak le, akkor minden évben egyre kevesebb malac marad (a kevesebb malactól pedig egyre kevesebb utód tud születni), mígnem egyszer az utolsó malacot is kénytelenek lesznek levágni. Ekkor már soha többet nem lesz malac a faluban, és a lakók borzasztó éhesek és elkeseredettek lesznek.

Nos, az a nap, amikor a Föld lakói elfogyasztották az arra az évre jutó erőforrásokat, az első évben, 1987-ben még december 19-ére esett. Innentől már a jövő elől vettük el őket. 2006-ban már október 9-re esett ez a nap, tehát 20 év alatt 71 napot tolódott el visszafelé! Így az emberiség most évente 30%-kal több erőforrást használ, mint amennyi pótolható. A deficit pedig, amit felhalmozunk és a következő generációkra hagyunk: a klímaváltozás, kipusztuló fajok, a vízhiány fokozódása, élelmiszerhiány, energiabiztonság csökkenése, stb.

Válság idején érzékenyebbek vagyunk, ezért most megpróbálhatjuk elképzelni, mit is jelent mindez a jövő generációk számára! Jó lenne már felhagyni a mértéktelen, önző és pazarló életmóddal és gondolkodni, mielőtt rosszul rögzült megszokásból olyan butaságokat teszünk, melyek hosszú távon meghatározzák földi jövőnket.

Trendtörés kell

Amennyiben elfogadjuk kiindulópontként, hogy a világ termelése/fogyasztása jelen pillanatban túl van a fenntartható szinten (vagyis többet termelünk, fogyasztunk, szennyezünk, szemetelünk, mint amennyit a Föld eltartani képes), akkor be kell látnunk, hogy a jelenlegi fogyasztási szint fenntartása végzetes következményekkel jár. Hát még a további növekedés.

A probléma többek között az, hogy a szinten tartott egyéni fogyasztás is valójában növekedés, ha figyelembe vesszük a népesség exponenciális bővülését. 2030-ra a világ népessége 2,5 milliárddal nő, az élelmiszerigény megduplázódik, az ipari termelés és energiafelhasználás megháromszorozódik. Ezen belül a fejlődő országokban ötszöröződés várható. Ez pedig magában hordozza a civilizációs katasztrófa kockázatát.

Be kell látnunk azt is, hogy a fejlődő országok népessége jogosan szeretne felzárkózni a fejlettekhez, tehét a két régió fogyasztási szintjének egymáshoz való közelítése végső soron elkerülhetetlen. Ez pedig, ha szeretnénk megelőzni a katasztrófát, csakis a fejlett világ radikális fogyasztás-visszafogásával érhető el. Sajnos az erre való hajlandóságnak nyomát sem láthatjuk sem politikai, sem egyéni szinten. A jelen generációk nem szívesen néznek szembe azzal a ténnyel, hogy az a fogyasztási szint, amit az OECD országokban elértek, nem fenntartható. Sőt, a politikusoktól azt várják, hogy fogyasztásuk további növelését ígérjék számukra. Holott a legnagyobb szükség volna mostantól önmegtartóztatásra, a vágyak leegyszerűsítésére, nagylelkűségre, törődésre és a jólét elérésének olyan formáira, mellyel nem ártunk másoknak.

Jólét vagy jóllét?

Életminőségről alkotott felfogásunk (társadalmi és egyéni értékrendünk) nagyban befolyásolja környezetünk élhetőségét is. Hogyan? Például, ha attól éreznénk elégedettséget, hogy többet sétálunk, sportolunk, beszélgetünk barátainkkal, járunk színházba, moziba, vagy olvasunk, zenét hallgatunk, azaz fogyasztói kosarunkban több lenne a tágan értelmezett kultúra, mint a különböző tárgyak és kütyük, akkor jólétünk növekedése kisebb anyag- és energiafelhasználással járna. Más szóval fenntarthatóbban élnénk. 

Ezzel szemben mára az anyagi fogyasztás a legmagasabb szintű értékké magasztosult, a személyes fogyasztás állandó növelése globális gazdaságunk fő mozgatórugója. (Vészharangot kongatnak a világ politikusai és gazdasági szakemberei, ha egy ország éves gazdasági növekedése akár csak negyed százalékponttal alacsonyabban alakul az elvártnál; miközben környezetünk romlásáért csak a zöld mozgalmak képviselői látszanak aggódni.)

Anyagi javak megszerzéséért hajlandóak vagyunk lemondani szabadidőnkről, akár egészségünket is kockáztatjuk; a magasabb jövedelmet többre értékeljük, mint a szeretteinkkel együt töltött időt, az élet egyéb vissza nem téríthető örömeit.

A piedesztálra emelt verseny azt a látszatot kelti, hogy az életben minden játék zéró összegű. A fenntartható fejlődés ezzel szemben gyökeresen másfajta gondolkodást igényel. Ideje volna felébredni a média, politika és önmagunk által generált hipnózisból és visszatalálni a harmóniához önmagunkkal, a természettel.

Fenntarthatatlan növekedés

A probléma a következő: a modern gazdasági rendszer a szabad javaknak tekintett ökológiai rendszerből anyagot (úgymint: levegő, víz, természeti nyersanyagok, stb) és energiát vesz fel, majd emberi fogyasztásra alkalmas végtermékké transzformálása közben szennyező mellékterméket (hulladékot) termel, melyet visszaad az ökológiai rendszernek.

Ráadásként az úgymond hasznos, emberi fogyasztásra alkalmas végtermékek is hulladékká válnak a fogyasztás után.

Evidens, hogy az újrafelhasználás (recycling) sem lehet megoldás egészen addig, míg a gazdaság célja a folyamatos növekedés - ez legfeljebb lassíthatja a negatív folyamatokat. Hiszen ekkor még mindig szükségünk lesz újabb és újabb kitermelt nyersanyagokra, hogy azzal a megnövekedett szükségletet fedezni tudjuk, ezzel pedig mindig egyre több és több hulladékot fogunk termelni.

Jó lenne, ha a világ politikusai belátnák, hogy itt az ideje véget vetni már a folyamatos gazdasági növekedés mintegy másfél évszázados ideológiájának (agyrémének), és a fenntarthatóság jelszavának hangoztatása helyett annak a gyakorlatba való átültetését kezdenénk megélni, azaz a fenntartható növekedésben a hangsúlyt a növekedésről a fenntarthatóra helyeznénk át.